Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vass László emlékére

2010.01.15
„Vagy fa voltam, vagy fa leszek magam is.”
 
Kép Vass László budapesti intarzia-készítő iparművész, a Templomos Lovagrend lovagja 2009. december 14-én, életének 66. évében elhunyt. Halálával egy nem mindennapi életpálya zárult le.
1964-ben harmadéves orvostanhallgató volt, amikor egy politikai szervezetben való részvételért elítélték, 3 évet töltött börtönben. Szabadulása után beiratkozott a Dési Huber István Rajziskolába.
 
Egész életére eljegyezte magát az intarzia-készítéssel. Hosszú időn keresztül dolgozott az Iparművészeti Vállalatnál. A világ 36 országában találhatók munkái, Japántól Izlandig, Kanadától Líbiáig. Kiküldetéseinek és külföldi önálló kiállításainak köszönhetően angolul és arabul is beszélt. Restaurálni Németh Kálmánnál tanult, a Szépművészeti Múzeumban. Olyan jól elsajátította ezt a mesterséget is, hogy negyedmagával ő végezhette el a Zichy palota intarziás parkettájának restaurálását.  
 
1993 karácsonyán úgy tűnt, hogy pályája véget ér. Nyaki erei elzáródtak, és 6 hónapra megbénult. A Rehabilitációs Intézetben szerszámot adtak a mozgó jobb kezébe. Akaratereje és alkotni vágyása segítette: kifejlesztette, hogyan lehet egy kézzel kört fűrészelni, így dolgozott tovább!
 
Aktív és termékeny alkotóművész volt. 106 féle fával dolgozott, az elkészített képek száma 1300-1400 körül mozog. 9 nemzetközi zarándokhelyen vannak szentképei. A kihaló szakmák jegyzett mestere volt (Ráday Mihály). 42 önálló kiállítása mellett legalább ennyi csoportos kiállításon is részt vett – köztük A Magyar Kézművességért Alapítvány összes kiállításán! Számos díjban, szakmai elismerésben is részesült.
 
Több szakmai szervezet – köztük A Magyar Kézművességért Alapítvány is – büszkén sorolhatta tagjai közé. 2002-ben ütötte lovaggá a Templomos Lovagrend.
Felfogását töretlen hit, élni- és tenni-akarás jellemezte. Az élet tele van küzdelemmel, de a remény sok mindent legyőz, megold!
 
A XVI. Betlehemi jászol-pályázatra – felesége kíséretében – még saját maga hozta el alkotásait, és ígérte: ha rajta múlik, ott lesz a kiállítás megnyitóján is, hogy átadja majd az egyik díjazottnak szánt képét. Ezt már nem tudta teljesíteni…
 
„Szerettem volna még élni köztetek,
De a sors másképp rendelkezett.
Küzdöttem, de már nem lehet,
Szeretteim, Isten veletek!”
 

Kép

Vass Lászlót 2010. február 1-jén 11 órakor a Fiumei úti temető szóró-parcellájában helyezik örök nyugalomra.
Tisztelői, barátai között mi is ott veszünk búcsút Tőle…
 
A Magyar Kézművességért Alapítvány
 
 
 
 
A www.helyihirek.hu – a XVI. kerület online lapjában megjelent nekrológ szövege:
 
Elment a vasakaratú ember
 
2010. január 4.   
 
Nehéz, nagyon nehéz egy általunk személyesen is ismert, szeretett tisztelt embertársunktól, búcsúzni. Írni egy alkotóművészről, méltatni munkásságát, elemezni az életben elért eredményeit, miközben főleg az emberi értékrendje, kedves szavai, mosolya jut eszünkbe, és amikor még fel sem tudjuk fogni igazán, még el sem tudjuk hinni, hogy elment, hogy itt hagyta e földi életet. Hogy nincs már köztünk az az ember, aki soha nem adta fel a küzdelmet.
 
Már fiatal korában elkötelezettje lett a fának, a fa illatának, kezelhetőségének szerelmese lett. Szakmai fejlődését a Dési Huber István rajziskolában, majd Klimó Károly festőművész és Csohány Kálmán grafikus tanítványaként szerezte meg. Szépen ívelő pályája megszakadt amikor 1993 karácsonyán nyaki ereinek elzáródása miatt egy időre lebénult. De ő nem adta fel, küzdött tovább a gyógyulásért, mert élni, alkotni akart. Alkotni! Továbbra is művészit alkotni a legkedvesebb anyagával, a fával, amiről így vallott: „Munka közben arra gondolok, hogy összetartozom a fával, vagy fa voltam, vagy fa leszek magam is.”
 
 
Nevéhez hűn vas akarattal próbált újból és újból tapintani, faragni, vágni és metszeni. Féloldali bénasággal, egy kézzel is, csak alkotni, csak tenni, hagyni maga után valamit. Több mint százféle fát ismert, és belső látásával már rögtön tudta, hogy melyiket miként fogja felhasználni az árnyék, a fény, és a mozdulatok kifejezésére. A természet, az emberi élet és az építészeti csodák egy-egy pillanatát álmodta képbe, egyre több faintarziáit készített kicsiny műhelyében az udvaron, szeretett kutyája; Bony társaságában. Amikor a hű öreg társat el kellett altatni, nagyon szomorú napokat élt át. Vigasztalhatatlan volt, tudta és nem kis iróniával el is mondta, hogy szeretett feleségének most nehéz lehet őt elviselnie, sajnos nem tud mindig lovagiasan viselkedni vele. Pedig a 2002-ben lovaggá ütött Templomos Lovagrend tagja, a női nem nagy tisztelője, valóban lovag volt, a szó nemes értelmében is. Mindig volt egy-egy kedves szava vagy mosolya, de saját gondját, fájdalmát és bajait nem sok emberrel osztotta meg.
 
Kevesen tudták ha ő maga fáradt, elesett vagy beteg volt, viszont ha ő tudott más betegségéről, aggódva érdeklődött annak hogyléte felől. Az utóbbi években már a gerince is fájt, kezelésről kezelésre járt, olykor már sokallta is, de bízott, reménykedett, hogy jobb lesz, mert neki még feladata van. Aztán megtudta, hogy utolérte a kór, korunk népbetegsége; a rák. Szeptemberben még ezt mondta; „Úgy tűnik megúsztam, 2-3 infúzió chemoval, egy hónapig várni kell a teljes gyógyulásig.” Sajnos nem így történt, nem úszta meg, de vissza térve a szakmai múltjára, a kihaló szakmák jegyzett mestereként is számon tartott művészember, Vass László munkáit számos közös tárlaton, valamint egyéni kiállításon csodálhattuk meg. Egyedi, emberközeli látásmódja sajátossá és felismerhetővé tette műveit, melyek között egyre gyakrabban fedezhettük fel a szakrális témájú ábrázolásokat.
 
Alkotásai több mint 30 országban ismertek, neve ismerősen cseng Islandon, Japánban és Indonéziában is. A restaurálás titkait olasz mesterektől sajátította el, és szívesen adta tovább tanítványainak, méltán lehetett büszke arra, hogy közülük ketten is múzeumi restaurátorok lettek. Jól tudta magáról, és vallotta is, hogy küldetése van, az e címmel róla készült dokumentumfilm 2003-ban különdíjas lett. A jubileumi, a 100. kiállításának megnyitóján e szavakkal állt az ott lévő barátok, ismerősök és látogatók rendelkezésére; „Akit érdekel, hogy működöm egy kézzel, meg lehet nézni, szívesen megmutatom ott az ablaknál, ott van fény”. Számára most már más fény, az örök világosság látszik. Rá gondolva, róla emlékezve eszembe jut egy tavaszi beszélgetésünk, ami az utolsó kiállításainak egyikén, a XVI. kerületben lévő KIA Autószalonban történt. Nagyon boldog volt, hogy sokan voltunk a kiállításán, köztük én is. Gratulációmat fogadva gyorsan megkérdezte tőlem, hogy nekem melyik kép tetszik a legjobban, mire én azonnal rávágtam, hogy az ovális alakú kép, a Krisztusfej. Rögtönözve egy szakmai előadást, megtudhattam, hogy miként születik a hajlított fa, hogyan gőzölik, milyen kezeléseken kell még átesnie, hogy felvegye ezt a formát, és hogy többnyire csak az olaszoknál lehet már beszerezni, és elég drága. Ő mégis úgy gondolta, hogy ebben a formában hiteles ez a kép, a Megváltó, ő így akarta megalkotni. Megtette, megalkotta, s nekem, nekünk nem jutott más, csak arra gondolni, hogy szívesen látnánk még sok-sok éven át, ahogy alkot, és ahogy működik egy kézzel, de már nem tehetjük. Már csak kérni tudjuk a megváltót arra, hogy a hosszan és türelmesen viselt betegsége után adjon neki megváltást, adjon neki békét és megnyugvást.
 
 
 
 
 
 

A mappában található képek előnézete Válogatás Vass László intarzia képeiből